Ma este későn jön Apa.
Aggódik: minden oké?
Hát hogyne, ne aggódj!
De azt azért mégsem mondhatom, hogy nyugalom, nélküled sokkal könnyebb…
Miért van ez?
A tudat miatt, hogy tisztában vagyok vele: ezt most nekem kell egyedül megoldani? Nincs segítség, viseld el, küzdj meg, teljesítsd a feladatot.
Vagy azért, mert két gyerek az inkább három, ha ő is itthon van?
Vagy azért, mert olyan szinten tud frusztrálni a jelenléte, hogy remegek a dühtől.
Miért?
Nem tudom.. Talán mert rossz látni, ahogy agonizál, s az óráját nézegeti. Talán mert vele szeretnék én is lenni, s talán mert nem velem foglalkozik…
A legdurvább, ahogy mindent bevet. Fürdet, fogat mos, altat – Kedvesen! Na, ekkor elszáll az agyam. Neki, aki 10 órát ledolgozott, van energiája halkan beszélni, lassan percekig magyarázni, hiszti közben figyelmet terelni úgy, hogy leesik az állam… nekem, aki itthon van egész nap, és más dolga sincs, mint gyereket neveljen, egy kedves szó sem fér ki a számon. Míg én este 8-kor erőből próbálok mindent megoldani, ő kedves szóval. És én ettől egyre dühösebb leszek.. ezzel a magatartásával földig aláz. Mi vagyok én? Mert anyának kutya…
A legtöbbször kiborulok – vagy úgy csinálok, mintha… Elvonulok, háborgok, kiabálok. Talán mert azt akarom jelezni, én már nem bírom.. egész nap elég volt… nem megy már ez nekem.
Vagy azért is teszek rá még egy lapáttal, hogy érezze, mindig sietnie kéne haza – hozzánk, hozzájuk – megmenteni őket tőlem? Vagy megmenteni engem. Nem tudom…
Ilyenkor este úgy megsajnálom.
Járna neki is egy kis pihi.
És járnék neki én is. Kedvesen.
De ma nincs itthon. Nyugi van.
Majd szólok neki, ne aggódjon,
jól megvagyunk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: