Mielőtt elköltöztünk, szerettem a védőnőnket.
Zárkózott, de kedves hölgy volt.
Akkoriban a nagyobbik lányom még nem volt két éves sem, de a rajongójává vált: mosolygós volt, 9 hónaposan járt, 1 évesen dalolgatott, táncolt, csúszdázott, kb fél évvel előrébb járt kortársainál. Elbűvölte.
Én, terhesen, fejembe vettem, hogy bölcsődet szerzek a nagylánynak. Terhes volt a nagy pocakos lét, a lányom meg könyörgött a gyerektársaságért. Kezdett kicsúszni a kezeim közül, kikészített. Próbáltam segítséget kérni a hölgytől is.
Akkor is sokat beszélgettünk a szobájában.
Mesélte, hogy élete legszebb három évét töltötte otthon lányával. Szégyelltem magam, hogy én nem ezt érzem. Hisz épp bölcsődébe akarom adni…
Aztán megosztotta velem véleményét a terveimről: a bölcsőde, természeténél fogva nem jár nekünk, hiszen az a dolgozó nők számára van fenntartva. Igaza volt. Megint szégyelltem magam. Mentegetőztem, hogy nekem milyen nehéz, hogy a lányomnak is nagyon kell… és hogy soha semmit nem kértem még az önkormányzattól, államtól, ez az első alkalom…
Aztán előállt egy történettel, amit a mai napig hallok a fülemben dübörögni.
Egy háromgyermekes anyuka középső lányát nem vették fel a bölcsibe, mert otthon van az anyuka a kicsivel.
Az anyuka felháborodását azzal indokolta, hogy neki is jár egy kis szabadság!
A védőnő megvetően rázta a fejét, hogy miért vállal valaki három gyermeket, ha nem bírja a nevelésüket.
Egy szó jut erről eszembe: Felháborító!
Egy olyan védőnő, akinek egy gyermeke van, megveti a három gyermekes szabadságvágyát.
Olyan pék tanít engem sütni, aki még soha nem kóstolta a saját kenyerét???
Honnan tudhatná ő, egy-gyermekes, hogy milyen érzés több gyermeket nevelni? Honnan tudhatná, hogy az a három év, amit ő boldogságban töltött el, az nekünk, többgyerekeseknek maga a vívódás, a harc, a lemondás!
Ő, aki a gyermekére költi most is minden percét, megosztja vele minden érzését, és mosolyogva néz vissza az eltelt együtt töltött évekre, honnan tudhatná, milyen nem leülni és játszani? Hogy milyen érzés összehasonlítgatni?
Ő, aki soha nem hagyta a lányát hosszasan sírni, honnan tudhatná, milyen érzés az elsőszülöttre folyton rászólni, neki nemet mondani, következetesen leckéztetni és minduntalan magár hagyni? Hogy milyen érzés két síró gyerek között választani? Milyen az újszülöttet hagyni sírni? És milyen látni, hogy az már nem is sír… ?
Vajon tudja-e, hogy amikor egy többgyermekes anyuka odaadja gyermekeit, hogy ideig-óráig más felügyeljen rájuk, nem csak a fizikai fáradtság vezérli?
Ez az anyuka a lelkét is pihenteti. Egy picit az ajtó elé teszi a huzavonát, a könyörgést, a lelkiismeret furdalást és a bánatot.
De aztán visszaengedi. Önként.
Hát, kérdem én a hölgyet, vállalnánk-e kettő,
sőt, három gyermeket,
ha mindezt előre
tudjuk?
Megígértem neki, visszamegyünk, megmutatom a lányokat neki! De nem teszem. Nem vagyok egy képmutató fajta. Nem tudnék a szemébe nézni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: