A férjem szerint túlélünk.
De egyszer le kell bomoljanak azok a hormonok…
Egy tavaszi délután rendes időben hazaért a férjem. Nem volt semmi szokatlan, ami figyelmeztette volna. Csak csend volt. Gyanús csend.
Puszit adott. Nem viszonoztam. Kérdezgetett, milyen napunk volt. Nem válaszoltam.
Abbahagyta. Nem harcolt.
Eltelt pár óra. Magamban sírtam.
Miért változtam ennyit?! Miért lettem ilyen rossz ember, aki mindenkinek beszól, aki mindenbe beleköt?! Miért vagyok ilyen rossz anya?! Miért húzom direkt a nagyobbik lányomat? Miért marok mindig a legfájóbb sebébe? Miért utálom szegényt olykor annyira…?
Lehet, hogy ez csak egy bosszú? Mert megváltoztam, mert tönkre ment a testem, mert elfordulni látszik a férjem? Nem vagyok vonzó, sem a testem, sem a lelkem nem az. Nem tudom visszacsinálni… feladom… nem érdekel.
A férjem megunta. Mi baj már megint? Nem tudom. Na, mond már, így nem tudok segíteni! Úgy utálom magam! Olyan rossz! Senki soha nem köszöni meg, amit teszek! Senki nem dicsér meg! Olyan szemét alak vagyok. Tényleg az vagyok? Dehogy vagy! Ne csináld már! De az! Te sem mondasz nekem soha semmit! Már megint bebeszéled magadnak! Akkor mondj legalább egy dolgot, amit szeretsz bennem! Jól főzöl. Na jó, köszi! Csend. Ölelés. Te tartod össze a családot!
Depressziós, frusztrált és szeretetéhes feleség.
Ez volt az a tökéletes mondat, amit hallania kellett?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: